ELSŐ FEJEZET

 

Öt olyan hét következett Gemma és Bögöly életében, amikor napjaik az izgalmak s túlfeszített munka lázában teltek. Sem az idejükből, sem az erejükből nem futotta, hogy akár csak gondolatban is a maguk személyes dolgával foglalkozzanak. A fegyvereket csempészúton szerencsésen átszállították a pápai államba. De hátra volt még a legnehezebb, a legveszélyesebb feladat: a fegyvereket észrevétlenül kellett a titkos raktárakból, a hegyek rejtett barlangjaiból és szakadékaiból a helyi központokba elszállítani és széthordani a falvakba. Spionok hada lepte el az egész pápai államot. Domenichino, akit Bögöly a lőszer szétosztásával megbízott, Firenzébe menesztette bizalmas emberét: sürgős segítséget vagy haladékot követelt.

Bögöly kitartott amellett, hogy a fegyverek szétosztását június közepéig be kell fejezni. A feladat irgalmatlanul nehéz volt: a súlyos szállítmányok továbbítása a rossz utakon örökös akadályokkal, kiszámíthatatlan késedelmekkel járt, annál is inkább, mert mélységes titokban végeztek minden mozdulatot.

Domenichino kétségbeesett. Leküzdhetetlen nehézségek tornyosultak előtte.

„Két tűz között vergődöm – írta. – Nem merem siettetni a munkát, mert félek, ha nem vagyok elég óvatos, kiszimatolnak valamit. A szállítást meg nem húzhatom el, mert akkor a határidővel lesz baj. Küldjön sürgősen hathatós segítséget. Vagy pedig üzenje meg a velenceieknek, hogy csak július első hetére leszünk készen.”

Bögöly elvitte Domenichino levelét Gemmához.

A kis dolgozószobában ültek. Amíg Gemma a levelet olvasta, Bögöly komoran maga elé meredt a padlóra, s szórakozottan borzolta a kandúr szőrét.

– Ez igen nagy baj – mondta Gemma, s letette a levelet. – A velenceiek aligha lesznek hajlandók három hétig várni.

– Persze hogy nem várnak! Ostoba ötlet. Domenichino megérthetné, hogy minekünk kell a velenceiek kívánságához alkalmazkodnunk, nem pedig megfordítva.

– Domenichinót mégsem hibáztatom. Bizonyára megtett minden tőle telhetőt. Lehetetlent nem kívánhatunk tőle.

– Én sem hibáztatom Domenichinót. A hiba egész máshol van. Az a baj, hogy csak egy emberünk van, és nem kettő. Feltétlenül szükségünk van két teljesen megbízható emberre. Egyik a raktárt őrzi. A másik pedig a szállítmányokat kíséri. Igaza van Domenichinónak: egyedül nem bonyolíthatja le a munkát.

– De kit adjunk melléje? Firenzében senkink sincs.

– Akkor hát nekem k-kell mennem.

Gemma hátradőlt székén, s valami különös, szigorú kifejezést öltött az arca.

– Nem, ez így nem lesz jó. Túl nagy a kockázat.

– Mégis meg kell kockáztatnunk. H-ha nem találunk más megoldást.

– Hiszen éppen erről van szó. Valami más megoldást kell találnunk. Maga nem mehet el megint. Erre még gondolni sem lehet.

Bögöly szája köré két makacs vonás rajzolódott.

– Nem látom be, hogy miért.

– Gondolkozzék csak egy percig nyugodtan a dologról, és belátja, hogy ez lehetetlen. Öt hét telt el mindössze, hogy maga visszajött Romagnából. A rendőrség azóta már megszimatolt valamit, hogy a zarándok körül nincsen minden rendben, s most tűvé teszik utána az egész országot. Igen, tudom, mit akar mondani, maga mesterien meg tudja változtatni a külsejét, de ne felejtse el, hányan látták már magát Romagnában, kétféle álöltözetben is. A sántaságát meg a forradást az arcán nem tudja eltüntetni.

– Elég sánta ember van a világon.

– Ez igaz. Csakhogy Romagnában aligha akad még egy ember, aki sánta is, az arcán is forradás van, a bal keze is csonka, amellett sötétbarna bőrű és a szeme világoskék.

– A szem nem számit. Belladonnával megváltoztatom a színét.

– És a többi feltűnő ismertetőjel? Nem, ez lehetetlen. Maga nem mehet el Romagnába. Nem rohanhat nyitott szemmel a biztos veszedelembe. Magát hamarosan elfognák.

– De Domenichinónak szüksége van s-segítségre.

– Miféle segítség az Domenichinónak, ha magát ezekben a kritikus napokban elfogják? Ha magát most letartóztatják, az egész vállalkozás felborul.

Gemma hasztalan érvelt; Bögölyt nem lehetett meggyőzni. Csak vitatkoztak, vitatkoztak, és nem jutottak semmi eredményre. Gemma most látta csak, milyen szívós és makacs ez az ember. Ha nem életről és halálról van sző, az asszony a békesség kedvéért már engedett volna. De lelkiismerete mást parancsolt: az a gyakorlati előny, amelyet Bögöly utazása jelent, szerinte sem elég nyomós ok, hogy ekkora kockázatot vállaljanak. Gemmának az volt az érzése, hogy Bögöly nem is azért ragaszkodik ehhez az utazáshoz, mert a politikai helyzet azt múlhatatlanul megkívánja. Bögöly úgy áhítozza a veszedelmet, az izgalmakat, mint az alkoholista a bort. Gemma végül is kifogyott minden érvből; minthogy Bögöly makacsul ragaszkodott még mindig az akaratához, most az utolsó argumentumát szegezte a férfinak:

– Legyünk legalább őszinték – mondta az asszony –, s nevezzük nevén a gyermeket. Maga nem is Domenichino miatt akar mindenáron utazni. Maga szenvedélyesen vágyódik...

– Ez nem igaz! – szakította félbe Bögöly indulatosan az asszonyt.

– Ő semmit sem jelent nekem. Nem bánom, ha az életben soha többé nem látom...

Hirtelen elhallgatott, mert észrevette az asszony arcán, hogy szavaival elárulta magát. Tekintetük találkozott egy pillanatra, majd ismét szétkapcsolódott. Egyikük sem ejtette ki a nevet, amely ajkukon lebegett.

– Én... én nem Domenichinót akarom megmenteni – dadogta végre lehajtott fejjel Bögöly. – De én... én tisztában vagyok vele, hogy az egész vállakózás megbukik, ha Domenichino nem kap segítséget.

Gemma úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a szomorú kifogást, s folytatta mondanivalóját:

– Maga szenvedélyesen vágyódik a veszedelmek, az izgalmak után – ezért akar mindenáron utazni. Ha valami nagyon bántja magát, a veszélyes kaland éppolyan csillapítószer a nyugtalanságára, mint testi fájdalmaira az ópium, amikor beteg.

– Nem én kértem ópiumot – ellenkezett Bögöly –, a bajtársak erőnek erejével beadták.

– Ne töltsük most felesleges vitával az időt – felelte az asszony. – Nekünk most azt kell eldöntenünk, hogyan segítsünk Domenichinón.

– Mi az, Katie? – fordult a belépő leányhoz. – Látogató jött? Most nem érek rá.

– Miss Wright levelet küldött, asszonyom.

A gondosan lepecsételt borítékban egy Miss Wrightnak címzett felbontatlan levél volt, a pápai állam bélyegzőjével. Gemma régi iskolatársnője évek óta Firenzében lakott, s az asszony óvatosságból barátnőjéhez címeztette a fontosabb leveleket.

– Ez Michele kézjegye – mutatta Gemma a lap sarkán levő két kis tintafoltot. Az ártatlan szövegű levél közölte az Appenninekben egy üdülőhely panzióárait. – A szöveg vegytintával van írva – a reagens az íróasztal harmadik fiókjában van. Igen, ez az.

Bögöly kiterítette az íróasztalra a levelet, és végighúzott rajta egy vékony ecsetet. Élénk kék színben tűnt elő a papiroson a rejtett szöveg. A férfi hátradőlt a széken, és hangos hahotára fakadt.

– Mi történt? – kérdezte Gemma izgatottan.

 

„Domenichinót letartóztatták. Jöjjön azonnal!”

 

Gemma egy székre roskadt, s a levelet szorongatva, kétségbeesetten nézett Bögölyre.

– N-nos? – nyújtotta ez gúnyosan a szót. – Belátja már, hogy valóban utaznom kell?

– Belátom – sóhajtott fél az asszony. – Én is utazom.

– Maga is? Lehetetlen!

– Igen, utazom. Tudom, nagyon kellemetlen, hogy Firenzében nem marad senkink, de most mindennél fontosabb, hogy oda két embert beállítsunk.

– Akad elég megfelelő ember ott helyben is.

– De nem olyan, akiben teljesen megbízhatunk. Hiszen éppen az előbb vitatta, hogy nem is egy, de két megbízható emberre van ott szükség. Ha Domenichino segítség nélkül nem boldogult, akkor maga még kevésbé tudja a szállítást egyedül lebonyolítani. Maga Romagnában olyan alaposan kompromittálva van a rendőrség előtt, hogy a konspirációs munkája valóságos akadályverseny, tehát mindenképpen segítségre szorul. Maga Domenichinóval akart dolgozni – hát majd dolgozik velem.

Bögöly összeráncolt homlokkal mérlegelte a helyzetet.

– Igaza van, nincs más megoldás – mondta pár perc múlva. – S minél hamarább indulunk, annál jobb. De nem utazhatunk együtt. Én még ma éjjel indulok, s maga, mondjuk, holnap délután megy, a postakocsival.

– Hová kell mennem?

– Ezt még meg kell beszélnünk. L-legjobb lesz, ha én egyenesen Faenzába megyek. Még az éjjel kilovagolok Borgo San Lorenzóba, ott szerzek megfelelő álöltözetet, s azonnal folytatom az utamat.

– Nekem sem jut most semmi okosabb az eszembe – mondta Gemma. Arcán aggodalom tükröződött. – Pedig ez a hirtelen elutazás nagyon kockázatos. Az sem megnyugtató, hogy Borgóban a csempészek szereznek magának sebtében álruhát. Gondosabb előkészítésre lett volna szükség. Három nap kellene, hogy összegabalyítsa maga mögött a nyomokat, mielőtt átkel a határon.

– Emiatt ne aggódjon – felelte Bögöly mosolyogva. – Lehet, hogy majd elfognak, de semmi esetre sem csípnek el a határon. A hegyekben én olyan biztosan mozgok, mint itt Firenzében az utcán. Az Appenninekben engem egyetlen csempész sem árul el. De hogy maga hogyan jut át a határon, azt el sem tudom képzelni.

– Ó, nagyon egyszerűen! Elkérem Louise Wright útlevelét, és üdülésre megyek a hegyekbe. Romagnában engem senki sem ismer, de magát minden besúgó ismeri.

– Sz-szerencsére a csempészek is ismernek.

Gemma az órájára nézett.

– Fél három. Alig van néhány óránk, ha maga csakugyan este indul.

– Én most hazamegyek, és mindent elintézek. Jó lovat kell szereznem. Lóháton megyek Borgo San Lorenzóba. Ez biztonságosabb.

– De lovat bérelni nagyon veszélyes. A gazdája fecseghet.

– Nem bérelem a lovat. Van egy megbízható emberem, aki már régebben is tért nekem szolgálatokat, attól kérek kölcsön lovat. Két hét múlva majd visszahozza valamelyik pásztor. Tehát öt órára, legkésőbb fél-hatra visszajövök. Azalatt k-keresse meg M-martinit, és mondjon el neki mindent.

– Martinit? – csodálkozott az asszony.

– Igen, be kell avatnunk őt mindenbe. Hacsak maga nem tud valakit, aki alkalmasabb volna.

– Nem értem, mire gondol.

– Szükségünk van Firenzében egy megbízható emberre, aki váratlan nehézségek esetén a kezünkre jár. Az itteni társaságból én Martiniben bízom meg a legjobban. Riccardo is mindent megtenne, ami csak tőle telik, de Martinit én eszesebbnek tartom. Különben maga sokkal jobban ismeri őt. Tegyen úgy, ahogyan jónak látja.

– Én teljesen megbízom Martiniben. És mindenképpen megfelelőnek tartom, s ő bizonyára szívesen is segítene. De...

A férfi rögtön megértette.

– Mondja, Gemma, mit erezne maga, ha valamikor megtudná, hogy a bajtársa a legnagyobb szükségben nem fordult magához segítségért, csak azért, hogy ne okozzon magának fájdalmat? Baráti cselekedet ez maga szerint?

– Rendben van – felelte némi gondolkodás után csöndesen az asszony. – Máris elküldöm Katie-t Martiniért. Én meg megyek Louise-hoz, az útlevélért. Ez elő van készítve, Louise már régebben megígérte, hogy ideadja, ha szükségem lenne rá. És mi lesz a pénzzel? Vegyek ki a bankból?

– Ne töltse ezzel az időt. Van nálam pénz, ez egyelőre fedezi a költségeinket. Később, ha majd az én számlámra nem tudunk már pénzt kapni, igénybe vesszük a magáét. Tehát a viszontlátásra fél hatkor. Ugye, itthon találom?

– Igen, mindenesetre! Jóval korábban hazajövök, s várom magát! Bögöly csak hatra ért vissza, s Gemmát a teraszon találta Martinivel. Sejtette, hogy nagyon kínos lehetett a beszélgetésük: mindkettejük arcán meglátszott az izgalom. Martini feltűnően hallgatag és mogorva volt.

– Mindent elintézett? – kérdezte az asszony Bögölytől.

– Mindent. Pénzt is hoztam magának az útra. A lóval egykor várnak a ponterossói vámnál.

– Nem lesz ez nagyon késő? Magának hajnalban San Lorenzóba kell érnie, mielőtt ébred a város.

– Oda is érek; jő lovat kaptam. Késő éjjel indulok, mert nem akarom, hogy itt valaki megszimatolja a távozásomat. Nem is térek már vissza a lakásomra. Az ajtóm előtt egy spicli leselkedik; azt hiszi, otthon vagyok.

– Hogyan juthatott ki észrevétlenül a lakásból?

– A konyhaablakon át kimásztam a hátulsó kertbe, onnan a kőfalon át a szomszédom gyümölcsösébe. Ezért késtem. Egérutat kellett nyernem valahogy. A ló gazdája egész este a dolgozószobámban ül, az égő lámpa mellett. A spicli látja kintről a lámpát s az árnyékot az ablakredőnyön, s szentül meg lesz győződve, hogy én otthon ülök az íróasztalomnál, és írok egész este.

– Itt marad nálam az indulásig?

– Itt maradok. Nem szeretném, ha bárki meglátna az utcán. Martini, gyújtson rá erre a szivarra! Signora Bollának nincs kifogása a dohányfüst ellen.

– Nyugodtan rágyújthat, én most úgyis itt hagyom magukat. A konyhába megyek, segítek Katie-nek vacsorát készíteni.

A férfiak magukban maradtak. Martini felállt, s hátratett kézzel járkálni kezdett a teraszon. Bögöly némán szívta a szivarját, és a szemerkélő esőbe bámult.

– Rivarez – állt meg Martini hirtelen a másik előtt, de nem nézett a szemébe – mibe akarja maga Gemmát belevinni?

Bögöly kivette szájából a szivart, és egy vastag füstkarikát fújt a levegőbe.

– Gemma saját belátása szerint határozott – felelte. – Senki sem kényszerítene.

– Igen... igen... tudom. Csak arra válaszoljon nekem, hogy...

Martini elhallgatott.

– Mindent megmondok, amit tudok.

– Nézze, Rivarez, én vajmi keveset tudok erről az egész ügyről. A részleteket nem ismerem, és nem is vagyok rá kíváncsi. Csak annyit mondjon meg nekem: nagyon veszélyes Gemma számára ez az út?

– Az igazat akarja tudni?

Természetesen.

– Akkor megmondom. Nagyon veszélyes.

Martini megfordult, s folytatta a járkálást. Jó ideig tartott ez a néma séta, azután újból megállt Bögöly előtt.

– Még egy kérdést. Ha nem akar felelni, természetesen nem felel. De ha felel, becsületesen feleljen. Szereti maga Gemmát?

Bögöly kényelmesen leverte szivarjáról a hamut, s füstölt tovább.

– Tehát nem válaszol a kérdésemre?

– De válaszolok, csak tudni szeretném, miért kérdezi ezt tőlem.

– Hogy miért? Úristen, hát nem látja?...

– Hát!... – Bögöly letette szivarját, és keményen szembenézett Martinivel. – Igen – mondta nagyon halkan –, szeretem Gemmát.

De magát ez ne nyugtalanítsa. Nem fogok neki szerelmet vallani. Én most meg fogok...

Hangja alig hallható suttogássá vált. Martini közelebb lépett.

– Meg fogok?...

– Meg fogok halni.

Bögöly hideg, merev arccal bámult maga elé, mint aki már túl van mindenen. És amikor újra megszólalt, furcsa, élettelen, közönyös volt a hangja.

– Ne rémítse meg őt előre! – mondta. – A legkisebb remény sincs arra, hogy életben maradjak. Mindkettőnket igen nagy veszély fenyeget. Ezt Gemma is tudja. A csempészek azonban mindent megtesznek majd, hogy ő ne kerüljön a rendőrség kezébe. Nagyszerű fickók ezek, csak egy kicsit nyersek. De ami engem illet: az én nyakam már régóta benne van a hurokban, és ha átmegyek a határon, csak megrántom a kötelet.

– Micsoda beszéd ez, Rivarez! Tudom, hogy ez az út nagyon veszélyes, különösen a maga számára. Ezzel nagyon is tisztában vagyok. De elvégre maga számos alkalommal átment a határon, és dolgavégeztével mindig visszajön.

– Úgy van. De most nem fogok visszajönni.

– Miért? Honnan tudhatja ezt előre?

Bögöly arcán fanyar mosoly jelent meg.

– Emlékszik a német legendára az emberről, aki meghalt, amikor találkozott a hasonmásával? Nos, én is találkoztam az enyémmel, amikor legutóbb a hegyek között jártam: s ha most átlépem újra a határt, nem térek többé vissza.

Martini odalépett hozzá, és a támlásszék hátára tette a kezét.

– Ide hallgasson, Rivarez! Bár egy szót sem ének ebből az egész természetfeletti történetből, de az biztos, ha magának az az érzése, hogy nem jön vissza, akkor olyan idegállapotban van, hogy nem szabad elmennie. A veszély ellen mindig az a legjobb védekezés, ha azzal a meggyőződéssel szállunk szembe vele, hogy leküzdjük. Hallgasson ide: én megyek el most maga helyett. A feladatot el fogom végezni, maga pedig értesítse a barátait, hogy...

– Hogy magát küldtem magam helyett meghalni? Nagyon okot dolog!

– Engem ilyen veszély nem fenyeget. Romagnában magát minden rendőrkopó ismeri: engem nem. No és ha megölnének is?...

Martini fáradtan legyintett a kezével. Bögöly hosszú, kutató pillantással nézett a szemébe.

– Engem itt nem nélkülöznének túlságosan – folytatta Martini nyugodt, tárgyilagos hangján. – Különben is, közügyről van szó – vizsgáljuk meg tehát abból a szempontból a dolgot, hogy mi volna hasznosabb a köz számára. A maga „társadalmi értéke” nagyobb, mint az enyém. Van annyi józan eszem, hogy ezt világosan lássam – ámbár nem állíthatom, hogy különösképpen kedvelném magát... Kettőnk közül maga a jelentékenyebb ember. Nem hiszem, hogy jobb ember volna, mint én, de maga az értékesebb. Ha maga elpusztul, az nagyobb veszteség, mint ha én halok meg.

Olyan hangon mondta ezt, hogy aki hallotta, azt hihette, a részvények aznapi árfolyamáról beszél. Bögöly hátán végigfutott a hideg.

– Gondolja, várjam meg, míg a sírom magától megnyílik?

 

...Hogyha meg kell halnom, Úgy megyek az örök sötétségbe, Mint az arám elé.

 

Lássa be, Martini, ostobaságokat beszélünk össze mind a ketten.

– Maga mindenesetre óriási ostobaságokat mondott.

– Úgy van. De maga is. Az isten szerelmére, ne essünk bele valami romantikus önfeláldozási mániába, nem vagyunk mi Don Carlos és Posa márki! A XIX. században élünk, és ha meg kell halnom, elmegyek és meghalok.

– Ha életben kell maradnom, hát nincs más választásom, és élni fogok. Irigylem magát, Rivarez, a szerencséjéért: a könnyebbik rész magának jutott.

– Igen – hagyta rá Bögöly kurtán. – Mindig is szerencsés ember voltam.

Némán szívták szivarjukat egy darabig, majd az elutazás részleteinek megbeszélésébe fogtak. Amikor Gemma később kiment a teraszra, és vacsorázni hívta őket, a két férfi egyetlen hanglejtéssel sem árulta el, hogy az imént igen különös megbeszélés folyt közöttük.

Vacsora után együtt ültek hármasban még egy darabig, s megtárgyalták a pontos útirányt. Amikor az óra elütötte a tizenegyet, Martini felállt, s vette a kalapját.

– Hazamegyek, elhozom magának, Rivarez, az útiköpönyegemet. Ebben a világos öltözetben könnyebben felismerhetik. Körül is nézek kicsit a környéken, nem lesi-e valaki a ház körül.

– Nem kísérne el a vámig?

– De igen, elkísérem – mondta Martini. – Több szem többet lát: hátha mégis követi magát valaki. Éjfélre megint itt leszek. Ne induljon el nélkülem. Gemma, legjobb lesz, ha magammal viszem a kulcsot: nem szeretném, ha valaki felébredne a házban a csöngetésre.

Az asszony fürkészve tekintett rá, s megértette, hogy Martini csak azért találta ki ezt a köpönyeghistóriát, hogy ő négyszemközt maradhasson Bögöllyel az utolsó percekben.

– Mi ketten majd holnap beszélgetünk, Cesare – mondta Gemma. – Előbb becsomagolok; marad még utána bőven időnk.

– Igen, Gemma, lesz még időnk bőven. Rivarez, magától szerettem volna még egy-két dolgot megkérdezni, de majd útközben beszélünk. Gemma, küldje most Katie-t aludni, maguk ketten meg minél halkabban beszélgessenek. Tehát a viszontlátásra éjfélkor.

Barátságos biccentéssel, mosolyogva köszönt el. A kaput hangosan becsapta maga mögött: hadd higgyék a szomszédok, hogy signora Bolla vendége már hazament.

Gemma kiment a konyhába, s feketekávéval tért vissza a szobába.

– Nem volna jő, ha most lepihenne egy kicsit? – kérdezte Bögölyt. – Ma éjjel semmit sem alhatik.

– Nem, világért sem fekszem le most! Majd alszom San Lorenzo-ban, mialatt az embereim ruhát meg miegymást szereznek.

– Akkor igyék egy csésze feketekávét. Várjon, hozok egy kis süteményt.

Gemma letérdelt a pohárszék elé, s keresgélt valamit az alsó rekeszben. Bögöly odament hozzá, és ő is lehajolt.

– Mit tartogat itt? Ohó! Töltött csokoládé és karamella! K-királyi lakoma!

Az asszony szomorkásán mosolygott.

– Maga is szereti az édességet? Mindig tartok itthon, Cesare számára. Él-hal a nyalánkságén, mint valami kisgyerek.

– I-igazán? No, akkor h-holnap vegyen neki frisset, ezt meg csomagolja be nekem az útra. Nem, a karamellát a zsebembe teszem... ez lesz a kárpótlás az életben elszalasztott édes örömökén. R-remélem, akkor is karamellát szopogathatok, ha majd az akasztófa alá visznek.

– De így összemaszatolja a zsebét. Várjon, hadd keressek egy dobozt! Betegyem a csokoládét is?

– Nem, a csokoládét most együtt megesszük.

– De én nem szeretem a csokoládét. Üljön le, és hagyja abba ezt a csacsiságot. Talán ez most az utolsó alkalom, hogy nyugodtan beszélgethetünk. Ha egyikünket megölik...

– N-nem szereti a csokoládét! – mormolta Bögöly. – Akkor mindet magam eszem meg. Utolsó vacsora a siralomházban – ugyebár? Ma este minden kívánságomat teljesítenie kell, asszonyom. Mindenekelőtt azt szeretném, ha ide ülne, ebbe a karosszékbe. Az előbb már megengedte, hogy leheveredjek. Én tehát majd in helyezkedem el a lábánál, így nagyon jó lesz.

Leült a szőnyegre, az asszony lába elé, és a karosszékre könyökölve nézte Gemma arcát.

– Milyen sápadt! – mondta. – Ez csak azért van, mert komolyan veszi az életet, és nem szereti a csokoládét...

– Viselkedjék legalább öt percig komolyan! Elvégre életről-halálról van szó.

– Két percig sem leszek komoly, kedvesem! Se az élet, se a halál nem éri meg!

Megfogta az asszony kezét, és lassan, gyengéden simogatni kezdte.

– Ne nézzen olyan komoran, Minerva! Mindjárt sírva fakadok, és akkor megsajnál. Szeretném, ha megint mosolyogna. Olyan cs-csodálatos a mosolya! No, ne szidjon meg, drágám! Együk meg szépen a süteményt, mint két jó kisgyerek, és ne veszekedjünk. Hiszen holnap úgyis meghalunk.

Kivett egy teasüteményt a tányérkájára, és gondosan félbetörte, vigyázva, hogy a máz is pontosan a közepén váljék szét.

– Ez lesz a mi áldozási ostyánk, ahogyan az igazhitű emberek kapják a templomban. „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem.” És most igyunk közös pohárból b-bort... igen, így...”Mert ez az én vérem...”

Gemma letette a poharat.

– Hagyja abba! – kérlelte elcsukló hangon.

Bögöly a szemébe nézett, s megfogta megint a kezét.

– Jó... Hát akkor hallgassunk! Ha egyikünk meghal, a másik emlékezetében megőrzi ezt a percet. Elfelejtjük ezt a zajos, nyomasztó világot, amely itt zakatol körülöttünk; elmegyünk együtt, kéz a kézben, a halál titkos csarnokába, és pipacsok között fekszünk majd. Üljünk hát egészen csendben. Nem kell beszélni.

Fejét az asszony ölébe fektette, s eltakarta az arcát. Mélységes csönd lett a szobában. Gemma simogatta a fekete fürtöket. Múlt az idő, s ők csak ültek, szót sem szólva, mozdulatlanul.

– Drágám, mindjárt tizenkét óra – törte meg elsőnek az asszony a csöndet. Bögöly felemelte a fejét. – Pár percünk van még. Martini mindjárt itt lesz. Talán soha többé nem látjuk egymást. Mondja, nincs semmi mondanivalója számomra?

Bögöly lassan felállt, s az ablakhoz ment. Mindketten hallgattak.

– Csak egyet mondhatok – szólalt meg a férfi alig hallhatóan. – Azt mondom csak...

Elhallgatott. Leroskadt egy székre az ablak mellett, s kezébe temette az arcát.

– Nagyon sokáig tartott, amíg végre megszánt engem... – mondta az asszony nagyon halkan.

– Én sem találkoztam sok szánalommal az életben. Eleinte azt hittem, magának mindegy.

– De most? Most? Még mindig azt hiszi?

Gemma nem kapott választ. Odalépett a férfihoz, és megállt mellette.

– Beszéljen – suttogta az asszony. – Mondja meg végre az igazat! Lehet, hogy magát megölik, és én életben maradok. És akkor... akkor úgy éljem le az életem, hogy ne tudhassam... hogy sose lehessek egészen biztos benne, vajon...

A férfi két kezébe szorította az asszony kezét.

– Nézze, Gemma... Amikor én kimentem Dél-Amerikába... Ah, itt van Martini!

Bögöly felugrott székéről, és szélesre kitárta az ajtót. Martini a küszöbön állt, s a lábát törölgette a gyékényen.

– P-pontos, mint mindig... p-percre pontos! Martini, maga az élő kronométer. Ez volna a k-köpönyeg?

– Igen, s hoztam még egypár apróságot az útra. Remélem, nem ázott át minden. Ugyanis szakad odakint. Nem lesz valami kellemes útja.

– Nem tesz semmit. Tiszta a levegő odakint?

– Senkit sem láttam. A spiclik aludni mentek. Amit nem is csodálok, mert az idő gyalázatos. Ebben a kannában kávé van? Rivareznek jó volna indulás előtt valami forró ital, nehogy ráadásul még meg is hűljön.

– Igen, ez feketekávé. Nagyon erős. Megyek, és forralok tejet.

Gemma összeszorította a fogát, hogy sírva ne fakadjon, s kiszaladt a konyhába. Amikor a tejjel visszatért, Bögöly már felvette a bő köpönyeget, és felcsatolta a bőr lábszárvédőt, amit Martini hozott neki. Állva itta meg a kávét, s máris a széles karimájú kalap után nyúlt.

– Ideje indulnunk, Martini. A vámhoz mindenesetre kerülő úton megyünk. A viszontlátásra, signora. Pénteken Forliban találkozunk, hacsak közbe nem jön valami. Várjon egy pillanatra: felírom még a címet.

Bögöly kitépett egy lapot a jegyzőkönyvéből, s ceruzával gyorsan ráírt valamit.

– Már megvan nálam a cím – mondta Gemma csendesen.

– Igazán? No, mindegy, tegye csak el... Gyerünk, Martini!

Csendesebben! Ne nyikorogtassuk azt az ajtót!...

A két férfi lábujjhegyen lelopakodott a lépcsőn. Amikor a kapu becsukódott mögöttük, Gemma visszatért a szobájába, s gépies mozdulattal szétnyitotta az összehajtott papirost, amelyet Bögöly az indulás előtt a kezébe nyomott. A cím alatt még egy mondat állt:

„A viszontlátáskor mindent elmondok. „